A tervezetekből olyan zord, kincstári, seggnyalásra ösztönző médiakurzus bűzös szelét érezni, amelyhez képest a ’90-es évek médiaháborújának vagy az utóbbi nyolc év tévémutyijainak érintettjei elbújhatnak.
Mottó: "A Kassza jogi személy, székhelye Budapest. A Kasszát a Hatóság kezeli."
(Részlet a médiát és a hírközlést szabályozó egyes törvények módosításáról szóló T/360-as irományszámú képviselői önálló indítványból.)
E sorok írója kifejtette már a véleményét a médiát politikai sintérként felügyelő grémiumokról. Ráadásul több ízben is. Méghozzá ama reményét körvonalazva, hogy a digitalizálás, a tévé (és általában a média) webesedése a jövőben szépen lomtárba száműzi azokat.
De persze hogy nem így történik. Speciel épp egy elektronikus pallosjoggal bíró állami szuperfelügyelet gründolásán (és ciklusokon átívelő bebetonozásán) fáradozik a narancsos majoritás. Voltak az előző ciklusban is kísérletek pl. médiarendőrség létrehozására, Nemzeti Médiahatóság elnevezéssel. Ebből aztán a szocik kihátráltak. A hóhér lefújta saját akasztását. 2008 őszén az MSZP tudhatta: az idei választást szinte biztosan elveszti. S nem akart ilyen médiakorlátozó csodafegyvert adni utódja kezébe. Most azonban a Fidesz-kétharmaddal ebből (pontosabban valami nagyon hasonlóból) törvény lesz, akárki meglássa! Hát lássuk miről, is szól.
Jön a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság. (NMHH.) Lesz Elnöke neki, sőt Médiatanácsa és Hivatala is. Mind nagybetűvel. „Az Elnököt a miniszterelnök nevezi ki 9 évre.” (3. o.) De úgy ám, hogy „Az Elnök a (2) bekezdésben meghatározott időtartamnak a lejárta után korlátlan alkalommal kinevezhető.” (Uo.) Kinevezni akárhányszor lehet, megválni tőle azonban gyakorlatilag lehetetlen. Csak akkor tudnunk szabadulni tőle, ha meghal, vagy önként lemond.
Meg – bizonyos összeférhetetlenségeken túl - akkor, „ha az Elnökkel szemben lefolytatott büntetőeljárás eredményeként az Elnök bűnösségét a bíróság - szabadságvesztés kiszabást tartalmazó - jogerős ítélete állapította meg.” (4. o.) Tehát, ha mondjuk Elnökünket a büntetőbíróság törvényszegés miatt pénzbíráságra, megrovásra ítéli, netán próbára bocsátja, attól még vígan regnálhat tovább. De akkor is, ha rágalmazás okán kártérítést szabnak ki rá. Nem tudni, vajh a felfüggesztett börtönre is vonatkozik-e a szankció vagy csak a letöltendőre. Hisz végül is holmi próbaidős büntetéstől még simán bejárhat dolgozni.
Hogy mit csinál az Elnök, ha épp bejár dolgozni? „Összehívja, és vezeti a Médiatanács üléseit…kinevezi a Hivatal főigazgatóját és gyakorolja felette a munkáltatói jogokat, ideértve a felmentést és a visszahívást is… a főigazgató javaslatára kinevezi, felmenti, illetve visszahívja a főigazgató-helyetteseket…kinevezi, felmenti, illetve visszahívja a Hírközlési és Média Biztost, és gyakorolja felette a munkáltatói jogokat”. (5. o.)
A változatosság kedvéért ő az eljáró tanács elnöke, s annak tagjait is ő nevezi ki. Mindezt azért, mivel az NMHH „a frekvenciagazdálkodás és a hírközlés területén részt vesz a Kormány - jogszabályokban meghatározott - politikájának végrehajtásában.” (1. o.) De kikből is áll a Médiatanács? „A Médiatanács elnökét és négy tagját az Országgyűlés — a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával — 9 évre választja egyidejű, listás szavazással.” (16. o.)
Vagyis nem a parlamenti frakciók jelölnek létszámarányosan, hanem a kormánytöbbség dönthet. Ugyanis mandátumarányos parlamenti bizottság jelöl. És ha „a jelölőbizottság a (3) bekezdés a), illetve c) pontja szerinti esetben az a), illetve c) pontban meghatározott határidőn belül nem tud négy tagjelöltet javasolni, a jelölőbizottság a szavazati mérték legalább kétharmadával javasolhat jelöltet.” (17. o.) Ergo, gyakorlatilag az összes tag lehet kormánypárti. Nem frakciójelölés, hanem többségi jelölés van. Amellett „A Hatóság miniszterelnök által kinevezett Elnöke a kinevezés tényével és időpontjában a Médiatanács elnökjelöltjévé válik.” (Uo.)
Vigyázat, cinizmusveszély! Lévén, hogy az indoklásban arról beszélnek: „A Médiatanács elnökének és tagjainak megválasztásához széles parlamenti konszenzus, kétharmados többségi szavazás szükséges. Az elnök és a tagok – függetlenségük biztosítása érdekében – hosszú időre, 9 évre nyerik el mandátumukat.” (55. o.)
Evidencia, de a jelek szerint nem árt megismételni: a kétharmad csak addig a politikai konszenzus záloga, míg egyik oldalnak sincsen kétharmada. Ha bármelyiknek van, akkor a kétharmados döntés nem „oldalközi” egyezség, hanem a többségi oldal diktátuma. Ha valóban konszenzustörekvés lenne a Fidesz szándékainak hátterében, akkor a médiatanács jelölő-és választójogát háromnegyedesre vagy négyötödösre szélesítette volna. (Vagy a létszámarányos jelölést eleve a frakciókra testálja.) Így azonban ez csak cinikus gőggel átitatott hipokrita duma.
Az pedig, hogy kit hány évre neveznek ki, semmilyen összefüggésben nincs az illető függetlenségének meglétével vagy hiányával. Egyéves mandátummal is lehet valaki pártatlan és tízévessel is bizonyulhat párthűnek. Ha – például – Keller László nem közpénzügyi államtitkárságot kap, hanem a Medgyessy-kormány annak idején kilenc évre szóló megbízással odateszi az általa létrehozott Közpénzügyi Hivatal élére, attól függetlenné vált volna? Ugye, hogy nem! Így bizony ez a hosszúnevű Hatóság és Médiatanácsa egy kurzusintézménynek látszik, amely a kormányakarat végrehajtójaként funkcionál a jövőben.
*
Ha lehet, még cinikusabb Közszolgálati Közalapítvány, a majdan valamennyi közszolgálati médiaintézményt felügyelő óriáskuratórium választási-működési szabályrendszere.
„Az Országgyűlés a Kuratóriumba egyenkénti szavazással – nem listás módon – 4 tagot választ a jelenlevő képviselők kétharmadának szavazatával…Az Országgyűlés által a Kuratóriumba választható tagok felét a kormánypárti, másik felét az ellenzéki képviselőcsoportok jelölik. A kormány-, illetve az ellenzéki oldalhoz tartozó képviselőcsoportok egymás között állapodnak meg az adott oldal által jelölhető személyekről…. Ha valamelyik képviselőcsoport a jelölésben nem vesz részt, az adott oldal más képviselőcsoportjai élhetnek az adott oldalt megillető jelölési joggal…Nem akadálya a Kuratórium megalakulásának, ha akár a kormánypárti, akár az ellenzéki oldal nem állít jelöltet. Ebben az esetben legalább 2 tag megválasztása szükséges.” (23. o.) – rendelkezik a törvénytervezet.
Mit takar ez jogászról magyarra fordítva? A kuratóriumi elnököt a többségében vagy egészében kormánypárti Médiatanács delegálja 9 évre. Így a hatalom szavazattöbbsége akkor is meglesz, ha az ellenzék nem jelöl. Ráadásul az ellenzéki részvétel nem feltétele a működőképességnek.
Tetejébe pedig – ez a cinizmusbajnokság aranyérmét is elvihetné – amennyiben fentiek hatályba lépnek, az MSZP, a Jobbik és az LMP kénytelen lesz megverekedni egymással, hogy kiket delegáljanak. De hogyan lehet három olyan ellenzéki pártot konszenzusra kényszeríteni, akik gyakorlatilag semmiben nem osztják egymás programját? (Miközben a törvény kedvezményezettjeit, létszámarányuk miatt semmiféle általános, parlamenti konszenzuskényszer nem terheli.)
A kormánypárti oldal e tekintetben monolit tömb, amelyet egyesít a közösen gyakorolt hatalom, az ellenzék viszont gyökeresen különböző arcélű pártokból áll. Tehát mindez csak arról szól, hogy a hatalmon lévők tét nélkül szórakozhassanak a jelölési folyamatban egymásnak ugró ellenzékiek rovására. Ergo, nemigen értelmezhetjük másként, mint kifejezetten rosszindulatú és rosszhiszemű, pártcélokat szolgáló taktikaként. A kétharmados Fidesz olyan intézményeket hoz létre, melyeknek vezetőit egy majdani, a második Orbán-kormányt leváltó feles többség nem tudja elmozdítani. Legyenek akármennyire ordasan elfogultak, hajoljon bár láthatóan maguk és pártjuk felé a kezük.
Lesz még aztán Nemzeti Hírközlési és Informatikai Tanács (a továbbiakban: NHIT), melynek elnökét és alelnökét ugyancsak a kormányfő nevezi ki, tagjait pedig a Médiatanács, illetve az MTA delegálja.
*
De fellélegezhetünk, barátaim. Nem marad ez a szerv demokratikus kontroll nélkül. „Az NHIT gazdálkodását az Állami Számvevőszék ellenőrzi.” (13. o.) – szól a javaslat. Ama Állami Számvevőszék, melynek élére Domokos László Fidesz-pártkatonát jelölték. Ez az ÁSZ-csúcsvezető nyilván drákói szigorral fog a körmére nézni az összes, Orbánék által kreált médiaszerv gazdálkodásának.
Persze sok elfogult kormánypárti nem érti, mi a baj Domokos kinevezésével? És azt sem értik majd, mi lesz a hézag azzal, mikor ugyanilyen pártzombik kerülnek a médiahatóság élére. Ők, akik az ilyesmit csak akkor tartják bűnnek, ha a másik oldal teszi, most ártatlanul tágra nyílt szemekkel rebegik: „Hisz formailag jogszerű, akkor meg mi van!”
Igen. Ahogy papíron szintén megfelelne a jognak, ugyanakkor rettentő hülyén nézne ki, ha egyszer főügyésznek neveznének ki egy ügyészi szakképesítéssel is rendelkező büntetőjogi védőügyvédet. Aki évtizedes praxisa során gengszterek nemzedékeinek felmentéséért, enyhébb ítéletéért harcolt a tárgyalóteremben. Jogállamban természetesen mindenkinek kijár a legális védelem.
Az ügyvédi hivatás integráns része a demokratikus igazságszolgáltatásnak. De aki hosszú ideig a vádlottak érdekeit szolgálta, megbízási szerződései révén tőlük kapta a jövedelmét, abból ne legyen bűnüldöző. Ez ugyanis egyirányú utca. Nyugdíjazott rendőrből, ügyészből minden további nélkül lehet ügyvéd. De fordítva ez nem működik. Sztárügyvédből ne legyen rendvédő közszolga. Joggal vagy jogtalanul, okkal vagy anélkül, szinte mindenki arra gyanakodna: a nyomozások, vizsgálatok során egykori védenceinek szempontjait is mérlegeli. Hát nincs ez másként a független intézmény vezetőjévé tett politikussal sem. A gyanú árnyéka mindig ott lesz fölötte, hogy nem ellenőrzi, hanem fedezi egykori frakciótársait.
*
De ne búsuljunk, polgárok! Ha minden kötél szakad, ott a Közszolgálati Testület, az majd kardot ránt a médiaszabadság védelmében.
Oda tagokat jelölhet a Magyar Tudományos Akadémia (elnök: Pálinkás József, egykori Fidesz-kormánytag) Magyar Olimpiai Bizottság (elnök: Schmitt Pál), a történelmi egyházak (akik ugyebár valamennyien a jobboldal bősz kritikusai), Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (elnök: Parragh László, Orbán Viktor programíró deákja.) Továbbá a „Magyar Köztársaság által elismert nemzeti és etnikai kisebbségek országos önkormányzati szervezetei” (amelyek ugye sohasem bűzlenek etnobiznisztől és véletlenül sem lógnak ki a mindenkori kormányzat seggéből.) Valamint „a családok érdekeit védő és képviselő, Magyarországon bejegyzett érdekvédelmi szervezetek” (ennek sincs jobbos szaga, ugye? Hiszen nyilván a liberális családfilozófiának is tág tér nyílik majd.)
Ja, és ki ne felejtsük: „a Magyar Köztársasággal szomszédos államokban bejegyzett magyar kulturális szervezetek.” (51-52.o.) (Nyilván szó nincs itt például arról, hogy a Csáky-párt szlovák parlamentből csúfosan kiesett főkáderei majd ideturnézgatnak hozzánk közköltségen fontoskodni.) A drága olvasó maga is láthatja, ez a lista önmagában garancia rá, hogy fenti szervezetek, ha a sajtószabadság forog veszélyben, habozás nélkül nekimennek magának I. (Nagy) Viktornak is, ha kell.
Meg különben is, mit kell itten kukacoskodni? Megmondta a Rogán és a Cser-Palkovics, hogy a Médiatanács „a tájékoztatási monopóliumok lebontásával és újak létrejöttének megakadályozásával, a műsorszolgáltatók piacra lépésének és függetlenségének elősegítésével védi és biztosítja a szólásszabadságot, ennek érdekében ellátja a médiapiac és a szomszédos piacok felügyeletét, elemzi az érintett piacokon fennálló versenyt, illetve annak hatékonyságát, azonosítja az egyes érintett piacok szereplőit, és meghozza a törvényben szabályozott monopóliumellenes hatósági döntéseket.” (15. o.)
Márpedig egy rendes magyar ember hisz a rendes magyar kormány politikusainak. Hogyan is bátorkodna kételkedni abban, amit mondanak? Ha pl. az RTL Klubot (rész)tulajdonló Stumpf István volt orbáni kancelláriaminiszter cége monopóliumozni próbálna, a Hatóság és a Tanács pártatlan, objektív harcosai úgy rávernek a kezére, hogy sírva húz vissza a szakkollégiumi ősmuterjába.
*
A tervezetekből olyan zord, kincstári, seggnyalásra ösztönző médiakurzus bűzös szelét érezni, amelyhez képest a ’90-es évek médiaháborújának vagy az utóbbi nyolc év tévémutyijainak érintettjei elbújhatnak. Miért fordult a kormánypárt ebbe az irányba?
Először is azért, mert megteheti. Kvázi-egypárti kétharmaddal. Ilyen még nem volt, Horn Gyulának hiába volt kétharmados többsége, a szoclib koalíció állandósult belviszályai miatt nem tudott igazán (vissza)élni azzal.
Másrészt a Fidesz is megtanulta a Kósa-Szíjjártó bohócduó forintrengető világszáma kapcsán, hogy a gazdasági nagyhatalmak nem tolerálják a szittya bunkóságot. Így aztán kénytelenek pragmatikus gazdaságpolitikát folytatni. A vállalhatatlan tulokarcúakat pedig a kultúr-és médiapolitikára fogják ráereszteni. Lesz itt, kérem olyan görénykurzus, hogy csak győzzük szagolni. Végre egy kis kontinuitás. Mondják azt a Fideszre, hogy semmivel nem vállal folyamatosságot. Dehogynem: az elmúlt nyolc év hatalma sunyi volt, tolvaj és büdös. Az új kormány pedig – a pártkatonáknak jobbra át!-ot vezényelve – folytatja, ahol elődje abbahagyta. Ha nem tetszik a prognózis, akkor majd lehet tettekkel rácáfolni.
Mindazonáltal valljuk be: a médiaszabályozás a ’90-es évek derekán el lett baszva. Akkor, mikor bejöttek az új tévék. Lett volna egy módszer, amivel az akkor kétharmados szoclib hatalom preventíven kezelhette volna a jövőben igencsak sanszos jobbos monopóliumveszélyt.
Mégpedig: nincs ORTT, és semmiféle, seggfej politikusokból álló frekvencia-és csatornaosztó bizottság. Helyette van két, elosztható országos rádió-vagy tévéhely. És három (négy, öt, akárhány) pályázó, aki megfelelt a technikai-pénzügyi alapfeltételeknek. Utána mindegyik csatornajelölt kap egy hónapos próbaadás-keretet. A tesztidőt azzal töltik ki, amivel akarják. Mikor negyed-vagy félév múlva az összes bemutatta kínálatát (a sorrend sorsolás dolga) az Istenadta Nép referendumon dönt, melyik kettővel akar előfizetést kötni. Az első két legtöbb szavazatot kapott nyer. Annyi baromságról írtak már ki népszavazást, kivételesen egy ilyen épkézláb (a nézőnek előzetes beleszólást/vétójogot garantáló) dologban nem lehetett volna?
Mindegy, ez a vonat már elment. Szoclib médiamágnásaink ezentúl nézhetik a közszolgálatot megszálló jobbos fundamentalizmus nemzettudat-és erkölcskorrepetáló különóráit, a kereskedelmi tévéknél meg irigyen csoroghat a nyáluk, hogy kaszálnak a jobbos bulvároligarchák. Őket nem sajnálom, csak az a baj, hogy mi is ezt fogyaszthatjuk a pénzünkért.
*
Persze sebaj, majd jó lehúzzuk őket a kritika rovatban. Vagy nem?
Az új sajtótörvény-módosítás úgy ír erről, hogy „A sajtószabadság kiterjed az államtól, valamint bármely érdekcsoporttól való függetlenségre is.” (3. o.) – ez jól hangzik. Meg az is, hogy „a tartalomszolgáltatók, valamint a velük munkaviszonyban vagy más, munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személyek a bírósági és hatósági eljárásokról szóló jogszabályok keretei között jogosultak információforrásaik titokban tartására ezen eljárások során.” (Uo.)
Arról nem is beszélve, hogy„a tartalomszolgáltató alkalmazottja vagy a tartalomszolgáltatóval munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személy mentesül a jogi felelősségre vonás alól, ha a munkája során elkövetett jogsértést fontos közérdekű információ megszerzésének szándéka indokolta, és az adott információ nem, vagy csak aránytalan nehézséggel lett volna más módon megszerezhető, feltéve, hogy a megszerzett információ nyomán a hatóságok számára addig nem ismert bűncselekmény elkövetésére derül fény és az elkövetett jogsértés nem okoz aránytalan sérelmet.” (Uo.) Ez idáig teljesen rendben van.
Viszont ami most következik, az egyáltalán nincs: „A tájékoztatási kötelezettség megsértését jelentheti, ha egy jelentős közéleti eseményről elmarad a tájékoztatás.” (5. o.)
Már bocs, de tájékoztatási kötelezettsége csak a közszolgálati médiának és az állammal koncessziós szerződésben álló csatornáknak van. Egy magántulajdonú újságnak, portálnak, webrádiónak nincs.
Viszont e paragrafusterv „hatálya kiterjed valamennyi médiatartalomra, így például a nyomtatott sajtóra, a hagyományos rádiós és televíziós műsorszolgáltatásra, a lekérhető médiaszolgáltatásra, valamint a médiatartalomnak minősülő internetes tartalmakra is.” (2. o.)
Tehát itt valami nincs rendben. Valamit tisztázzunk: a sajtószabadság nemcsak az objektív függetlenség, de a szubjektív elfogultság szabadsága is. Egy ordasan elkötelezett lapnak pl. joga van, hogy olyan aránytalanul, túltengő vagy alulreprezentált módon számoljon be a neki rokon-vagy ellenszenves eseményekről, ahogy neki tetszik. Kiegyensúlyozottságra csak a közpénzből finanszírozott (vagy közfrekvenciát használó) média kényszeríthető, más nem.
Amúgy pedig ez a szabály nemcsak őket fenyegetheti. Hanem a tényleg függetlenségre törekvő orgánumokat is.
Ki és mi dönti el azt, mi a jelentős közéleti esemény? A politikusok által kinevezett médiahatósági vezetők kénye-kedve? A politikus a saját rendezvényét mindig hatalmas jelentőségűnek tekinti, legyen bármennyire irreleváns, dögunalmas, lerágott csont.
Nehogy már az legyen, hogy jól megbüntetik – mondjuk - az istentelen-nemzetietlen Hírszerzőt, mert bűnös módon elfelejtett beszámolni arról, hogy a Fidesz-papagájkommandó rangidős papagája tizenhetedszer is elmondta szóról szóra ugyanazon zombimantrát.
*
„Tilos a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek sérelmes bemutatása.” (5. o.) A politikailag korrekt szociológuslányok szeme bizonyára könnyes lett ettől a paragrafustól. De nekem azért lenne pár felvetésem. Liberálisként számomra is tény: az emberi méltóságtól senkit nem lehet önkényesen, erőhatalommal megfosztani. Senkit. Bizony, kedves rendpárti barátaim. Még a bűnözőket és a nekünk különböző okokból ellenszenves humán populációkat sem.
De mi van akkor, ha valaki önként mond le az emberi méltóságáról, illetve úgy viselkedik, hogy lényegében önhibájából veszti el azt? Akkor sem lehet bemutatni? Aztán miért nem? Ha valaki nagykorú, épelméjű egyénként szántszándékkal hülyét, közröhej tárgyát csinál magából egy tévéműsorban, az nem az ő sara? Miért kell az ő ostobaságáért mást büntetni?
Lehet persze azt mondani: ez egy olyan szegény, elesett, alacsony intellektusú figura, hogy nem is tud csórikám dönteni. Nem is látja át, hogy alázza magát a szarba. Így is felfogható a dolog, persze. Csakhogy akkor tessék az illetőt a választójogától is megfosztani, gondnokság alá helyezni. Aki önmaga ügyeiben sem tud felelősen dönteni, az hogyan tudhatna közügyekben, az ország sorsáról határozni? Ha viszont utóbbiról dönthet, akkor dönthessen az előbbiről is. Ahogy szerintem felnőtt ember szuverén módon lemondhat az életről (eutanázia), mondhasson le a méltóságáról is (Joshi Bharat) A többi csak farizeus, szenteskedő duma. Jobb-és baloldalról egyaránt.
„A médiatartalom nem lehet alkalmas, és nem irányulhat személyek, nemzetek, közösségek, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére, továbbá semmilyen közösség nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére.” – mondja a tervezet. Szerintem meg irányulhat. A demokrácia az antiszemiták, kommunisták, vallási fundamentalisták, holokauszt-tagadók, a kisebbségellenes többségiek és többségellenes kisebbségiek szabadsága is. Bárki utálhat bárkit szabadon. Bármilyen okból.
Nincs joga viszont jogsértő tettekre (bántalmazás, rongálás, károkozás, fenyegetés) uszítani. „A médiatartalom nem lehet alkalmas a magánélet és más, személyhez fűződő jogok megsértésére.” (Uo.) – folytatódik a módosítás. Szerintem alapesetben ilyesmi valóban nem lehet. Viszont akadnak kivételek.
Ha egy polgártársunk meleg bordélyház homoszexuális prostituáltjának szolgáltatását veszi igénybe, az az ő magánügye. De akkor is így van, ha – tegyük fel, a játék kedvéért, feltételes módban – Semjén Zsolt polgártársunk tenne ilyet?
Tehát olyan ember, aki politikusként az ultrakonzervatív valláserkölcs nevében teli szájjal támadja az általa bűnösnek vélt homoszexualitást? S minden elkövet annak egyenjogúsítása ellen? Úgy vélem, ama politikusnál, akinek magán-és közéleti szereplése vonatkozásában ordító kontraszt mutatkozik, a privátszféra szentségének tétele e vonatkozásban semmis. Őt csak nyugodtan fotózgassák a bulvárlapok.
*
A paragrafusújítás legtrükkösebb része az, amely sunyi módon próbálja visszacsempészni a jogba a Lex Pokol (illetve klónverziója, a Lex Répássy) ama elemeit, melyekre az Alkotmánybíróság egyszer már piros lapot adott.
„Ha valakiről bármely médiatartalomban valótlan tényt állítanak, híresztelnek vagy vele kapcsolatban való tényeket hamis színben tüntetnek fel, követelheti olyan válaszközlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlés mely tényállítása valótlan, illetve megalapozatlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben és ehhez képest melyek a való tények.” (4. o.) – ezzel nincs gáz, helyreigazítás címszó alatt ma is benne van a kodifikált törvénykezésben.
Meredek onnantól kezd lenni a dolog, hogy „akinek becsületét vagy emberi méltóságát valamely médiatartalom sérti, követelheti válaszközlemény közzétételét.” (Uo.) Méghozzá ugyanolyan terjedelemben, mint a sérelmezett publikáció. Innentől kezdve a dolog szürreálisan aránytalan.
A jogszabály nem tesz különbséget aközött, hogy valakit húsz soron át gyaláznak, vagy csak egy kurta félmondat erejéig térnek ki rá. Holott nyilvánvaló: az illető nem jogosult egy teljes vezércikkre, amennyiben csak fél bekezdést szántak rá. A rendelkezés nem tesz különbséget a között, hogy az úgymond sértő kitétel objektív híranyagban vagy szubjektív publicisztikában található. Holott a kettőt nem lehet egy kalap alá venni. Különben is: a becsület-és méltóságvédelem ilyen felfogása gumiparagrafus, amely széles teret nyit a jogüzérkedésre. Fentiekből kiindulva: ha Gyurcsány Ferencet a Magyar Hírlapban lekommunistázzák, akkor Fletó válaszközleményben írhatja le: „Kérem szépen, én csak 1989-ig voltam komcsi, attól kezdve szocialista vagyok, vagyis a definíció tényszerűen nem felel meg a valóságnak. A helyes kifejezés: volt kommunista”
Egy jó véleménycikk eleve sérti a méltóságot. Gúnyol, fikáz, lealáz. A szatirikus, vitriolos portálok ebből élnek. A javaslat viszont magánemberek és közszereplők relációjában sem differenciál. Pedig az utóbbiakat a törvény nem védelmezheti ugyanannyira, mint a kisembert. Nekik többet kell elbírniuk.
*
Így a sajtótörvény egyfajta morális rendőrállami szellemiséget fog honosítani. Az uralkodó politikai elitet teszi sérthetetlenné. Nem teljesen olyan, mint a kormányzósértést szankcionáló törvényhely a Horthy-korszakban, de majdnem.
Abban sem bízhatunk, hogy ez is olyan sorsra jut, mint az első Orbán-kormány által drogfogyasztás-ellenes éllel szigorított btk. Akkor hiába szerették volna börtönbe küldeni a füvező egyetemistákat. Köztársaságunk bírái nem voltak ehhez partnerek. Ezért a lebukottak többnyire megúszták pótatyai homlokráncolással.
A jövőben viszont a bírák tudatában lesznek: kétharmaddal az igazságszolgáltatás teljes főkáder-állománya lecserélhető. Aki rugalmas, igazodik, aki visszapofázik, azt meg kihajíthatják. Drákói ítélkezést követelnek rajtuk.
Kampányidőszakban vetettem monitorra: „Látszólag mi sem egyszerűbb, mint a népszerűtlen strukturális reformok helyett (vagy mellett) átírni a média- és sajtótörvényt, a rendvédelmet, az igazságszolgáltatást, a választást szabályozó paragrafusokat, illetve azokhoz hozzáigazítani az alkotmányt. Meg lehet próbálni udvari cselédkrónikává zülleszteni a nyilvánosságot, vazallus magánhadsereggé a bűnüldözést, a népuralom gúnyrajzává a kampányt, erkölcsi csendőrséggé az oktatást.”
Mivel látszólag ez tényleg szimpla dolog a kétharmad birtokában, el is követhetik. Csakhogy vissza fog ütni rájuk, akkor, amikor nem is gondolnák. A politikai elit húsz éven át gondolta, hogy bebetonozta magát. Hogy költségvetési támogatás (és pártfinanszírozási korrupció) nélkül képtelenség bejutni a klubba.
Aztán az idei választáson ez két, a semmiből előtörő kispártnak is sikerült. Ha a Fidesz azt hiszi, kétharmaddal történő bebetonozással örökbérletet váltott a hatalomra, ugyanolyan ostoba, mint elődei. Cikkíró ugyanúgy kiállt elvei mellett akkor is, mikor a jobboldali sajtó forgott potenciális veszélyben. De még akkor is, mikor a szélsőjobb demonstrációs jogait csorbították volna. Most ugyanezt teszi a liberális média védelmében. Orbán Viktor figyelmébe: demokráciában a cenzúra mártírokat szül. Mártírokat, akiket – a diktatúrákkal szemben – nem lehet igaziból kivégezni. Így minél jobban felülkerekedik rajtuk az állam jogilag, annál inkább alulmarad a morál és a spontán népi igazságérzet frontján. Amit a Fidesz csinál, az a gyűlöletbeszéd-tiltás jobbos formaváltozata. Így aztán a sorsa is ugyanaz lesz.
